ÉLETE

Úgynevezett háborús gyerekként született Rátai Dénes, a Nemzeti Színház nyugalmazott rendezője és Erdélyi Olga háztartásbeli nyolcadik, utolsó gyermekeként. Nemzetisége: magyar. Állampolgársága: magyar. Gyerekszobájának az Izsák és Soltszentimre közti tanyavilág homokbuckáit, a háború utáni lágymányosi grundot, a külső hetedik kerületi Csikágó utcáit, életművének négy gyermek felnevelését tekinti. Házastársak: Molnár Mária (1970-1977), Bába Krisztina (1984-2011) Gyermekek: Rátai Krisztina (1971), Rátai Attila (1973), Rátai Dániel (1985), nevelt fia: Kárpáti Zoltán (1982) Önellátó kenyérkeresővé tizennégy éves korában vált, lovászgyerekként, az akkori Lósport Vállalatnál; volt ügetőhajtó, riporter a Pesti Turf c. lóversenyszaklapnál, munkatárs a hetente több mint egymillió-kétszázezer példányban megjelenő Rádió- és Televízióújságnál, dramaturg és szerkesztő a Magyar Televíziónál. Rádiós és televíziós munkáját többször nívódíjjal, fesztiváldíjjal jutalmazták. Idők során lótenyésztő szakmunkás és érettségi bizonyítványa mellé újságíró, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv- és irodalomtanári diplomát szerzett. Költőként Amnézia című, makáma formában írt spirituális teremtésmítoszát jegyzi első helyen, de kalandvágyból, egy nagylemez erejéig, írt dalszövegeket is, az Apostol együttesnek. Ars poeticája: „Első az élet, s csak aztán az ő tükrözése”. Ebben a szellemiségben fogantak eddig megjelent kötetei: A szellem kalandjai, A kannibalizmus kultúrtörténete és az előző kettőt összegző, kiteljesítő műve, Az almafa törvénye is. Mindhárom könyv hátterében, más- és máshonnan (a Homo sapiens spirituális, a Homo sapiens bestiális és a Homo sapiens humanus szemszögéből) közelítve, a kollektív öntudat–önismeret–önbecsülés kérdésegyüttese áll, vagyis hogy közös boldogulásunkhoz mi mindent kell elkerülhetetlenül újragondolnunk, újjáépítenünk kultúránkban, visszamenve akár a beláthatatlan kezdetekig.

POLIFONIKUS VILÁGKÉPE

(A Wikipédia szócikke nyomán)

Fastruktúrára leegyszerűsítve, vezérmotívumainak mindegyike külön-külön is egy-egy önálló életmű alaptézisét képezhetné, Rátai felfogása szerint azonban a világ |hálózatok hálózataiként felfogható sokdimenziós összefüggésrendszerben működik, és ez a komplex látásmód jut kifejezésre műveinek kompozícióiban is, az egymást kiegészítő műfajok és szólamok asszociációs szövedékeként, három kötetbe sűrítve. A változó (egyes részleteiben sokszor változatlan) formában visszatérő leitmoivok (szabad megfogalmazásban és tetszőleges sorrendben, hiszen valamennyi azonos értékű és jelentőségű): Az almafa törvénye – A többgenerációs fészekalj problematikája – Kiűzetés az evolúcióból – Állati múltunk torzult öröksége – Bódulatkeltő kannibál isteneink – A monoteizmus paradoxonja – A tudomány paradoxonja – Kultúra vs civilizáció – Homo sapiens spiritualis – Homo sapiens humanus – Anyagba zárt páracseppjei a végtelen óceánnak. Rátai meggyőződése: a kultúra és a civilizáció egymásba fonódó kettős spiráljának kényszerítő és egyben inspiráló hatására mindinkább kikerülünk az evolúció gyámsága és önkénye alól, terepet készítve a Homo sapiens humanus születésre váró, globális problémáink globális megoldására alkalmas valódi demokráciájának, melyben a maga helyén mindenki egyaránt kompetens, mindenki választó és kiválasztott. Ám szigorú intelme: a képzelt piramis csúcsára felkapaszkodott, spirituális hagyatékából önmaga által kiforgatott, kiüresített Homo sapiens sapiens sohasem fog valódi demokráciát teremteni, arra csak a Homo sapiens humanus lehet képes.

Az almafa törvénye

Rátai János saját evolúciós világképének alaptézisét abból az axiómából bontja ki, hogy az élet él és élni akar, ami meggyőződése szerint az univerzum létrejöttének spirituális ősokaként is felfogható. Szerinte ez az axióma az élővilágban a | replikáció , az önmásolás parancsa által jut kifejezésre, mégpedig valamennyi élőlényre kiterjedő hatállyal: világra hozni a következő generációt és gondoskodni a fejlődéséről, amíg az önfenntartásra képessé nem válik. „Az én törvényem egyetlen szó: élet. A többi szélgörcs, ahrem nyammogás. Adj életet és életednek véred, hadd szívja el, míg el nem szívja más. Igen, tudom, a végcél még homályos, ha van egyáltalán, és ismerem az összes fontos fontolást és kételyt, hogy hol, meg hogy, meg honnan merre tartunk, mettől meddig, mért és miért nem, de mind e műkín zigóta korom óta törpe hangyányit sem érdekel, míg élet van, az esély végtelen.” ^[1] Metaforikusan ezt a totális alapkövetelményt nevezi Rátai az almafa törvényének, amely minden egyes faj számára más és más, csak rá jellemző, s így megkülönböztető „végrehajtási utasítás” szerint érvényesül.

A többgenerációs fészekalj problematikája

Rátai János nevéhez fűződő, első ízben 1988-ban publikált felismerés ^[2] : a földkerekségen mi vagyunk az egyetlen méhlepényes emlős faj, amely világra hozza a következő generációt, mielőtt az anya az előzőt leválasztotta volna magáról. Az eredmény: felfoghatatlanul bonyolult, az ösztönöket és az állati eredetű képi gondolkodást egyre tágabb körben és egyre mélyebbre visszaszorító, a kultúra és a civilizáció külső-belső kényszerével létrehozott, de a fogalmi tudat által csak részben kontrollált, örökösen változó, ambivalens mentális és szociális viszonyrendszer, amely viszont meghatározza kölcsönhatásban álló civilizációnkat és kultúránkat. Működési rendjének elsajátításához minden korábbit megatrendekkel meghaladó intellektuális képességekre, következésképpen ennek megfelelő agyméretre és tanulási időre van szükségünk. Ezért aztán, mert a szülő nő medencéje nem tágulhat a végtelenségig, az állatvilág utódaihoz képest nagyon gyámoltalan, szolidaritásfüggő, különösen komplex közösségi ellátásra szoruló koraszülöttként kell a világra jönnünk ^[3] , hogy már az anyaméhben rohamos növekedésnek induló koponyánk még idejében átjuthasson a természet által behatárolt szülőjáraton. Ez a biológiai sajátosság már önmagában is elegendő determináns lehetne ahhoz, hogy külön útra kényszerítse az emberi faj evolúcióját, miközben a következmények ezer felé szerteágazóak.

Kiűzetés az evolúcióból

Az egyszerre többet szülő állatok származékai közül adott esetben minden külön védelem nélkül elpusztulhat, többnyire el is pusztul az élhetetlen. Mivel az anya egy fészekalj valamennyi ivadékával egyként azonosul, nem tud különbséget tenni közöttük egyik javára sem. Ha viszont egy fajon belül úgy alakulnak a körülmények, hogy valamelyik ivadék nem azért végezhet a gyámoltalanabbal, mert az kevésbé életképes, hanem csak mert fiatalabb, és így természetszerűleg gyengébb, ez semmiképpen nem hangolódhat össze a természetes szelekció darwini farkastörvényével. Állati múltunkban – akár a többi állat – csupán aktuális ingerként tapasztaltuk meg külső környezetünket, nem alakult még ki bennünk az elvonatkoztatás képessége, nem létezett bennünk az én és nem-én, ösztön és tudat kettőssége, nem vált külön a világ szubjektív és objektív valóságra. ^[4] Az új körülmények között azonban az anyának intellektuálisan képessé kellett válnia valamire, amire addig soha egyetlen állatőse sem volt képes: különbséget kellett tennie a fészekaljban kölykei között, miközben mindegyikkel továbbra is azonos maradt. Képessé kellett válnia egy új parancs, a tabu felismerésére és tudatosítására magában és az ivadékaiban, képessé kellett válnia szubjektív és objektív valóság különválasztására, képessé kellett válnia ösztönökön túli törvények felfogására és továbbadására, képessé kellett válnia állati létét, állati örökségét emberi létté, emberi kultúrává váltani. Képessé kellett válnia fogalmi úton, a kialakuló második | jelzőrendszerben továbbadni a törvényt: testvér tabu. A törvény immár maga az anya, neki kell lennie, mert az addigi törvény tehetetlenül tűrné gyermekei kétségtelen kimenetelű élet-halál küzdelmeit, míg ki nem pusztul a faj.

Állati múltunk torzult öröksége

Rátai arra következtet, hogy a többgenerációs fészekalj megkerülhetetlen utódnevelési innovációja folytán megsokasodott szaporulat miatt a mozgásukban erősen korlátozottá vált anyák többé már nem lehettek a táplálékszerzésben önellátók. Ugyanakkor valamennyi kiszolgáltatott nőstény fészekalját egyetlen domináns hím képtelen lett volna egymaga fenntartani. A faj fennmaradásának érdekében az alfahím legyőzött, alárendelt riválisainak is fajfenntartó szerephez kellett és kell ma is jutniuk. Feloldhatatlan ellentmondás. Ha megbolydul az évmilliókon át örökített genetikai program, ha agyunk egyszer csak olyan mutatványokra kényszerül, hogy meg kell kettőznie a valóságot, ketté kell hasítania énre és nem-énre, szubjektívre és objektívre, a konkrét jelenben látnia kell a virtuális jövőt, potenciális ellensége fiában fia potenciális ellenségét, miközben a legyőzött ellenfelet nem űzheti el, indulatait elfojtva be kell fogadnia csapattársként, a vicsorgó vesztesnek pedig fel kell ismernie rettegve gyűlölt legyőzőjében önmaga erejét, mint a kollektív túlélés esélyét, s mindezt az éhen pusztulás, a kardfogú tigris és az ellenséges hordák mindig, mindenütt leselkedő rémének szívbénító szorongatásában, beláthatatlan kimenetelű feszültségek állandósulnak. Holott a csapatszellem erejére és egységére ilyen körülmények között nagyobb szüksége van, mint bármikor korábban. Vadászni mindenáron kell, mert az egyre csak növekvő agy fehérjét zabáló | Molochhá válik. És a zsákmányt meg kell tartani, meg kell védeni. Mindentől, mindenkitől, örökös riadókészültségben. Akár frusztrált alattvalói megalkuvással, alattvalói önfeladással, betagozódással is. Akár az alfaönérzet kényszerű elfojtásával is. Hogy aztán majd alfa, béta, gamma és delta, valamennyi fajfenntartó, vagy csak tesztoszteronban és adrenalinban tobzódó hím ott tombolja ki a stresszt magából, ahol a frusztrált fensőbbség az erejét megtorlás nélkül fitogtathatja. Akár legközelebbi hozzátartozói között is. Ez | prehumán múltunk sosem múló örökségének torzult, sötét oldala.

Bódulatkeltő kannibál isteneink

Rátai szerint a többgenerációs fészekalj kialakulásának további következménye: a | palacknyak hatás elmélete szerint korábban kihalással veszélyeztetett fajunk gyors túlszaporodásához, a kirajzások számának ugrásszerű megnövekedéséhez is vezetett. Etológiai megfigyelések igazolják, hogy kirajzás, elszakadás után a vérrokonok ádázabb, bestiálisabb ellenségekké válhatnak, mint a távoli idegenek ^[5] Az aktuális ingereken messze túlmutató jövőkép alkotásának és elvonatkoztatásának képessége nálunk a gyűlöletben is meghatározó szerepet kapott. Az állandósult territoriális küzdelmekben ^[6] ősellenséggé vált csoporton kívüli fajtárs elpusztítása és bekebelezése immár nem csupán „itt és most” cselekvési minta, hanem egyszersmind jövőbe mutató, morálisan felértékelődött aktus, később majd felmagasztosult hőstett is lett. A hős képzete, a hős ős képzete, a bajban megsegítő isteni hős ős képzete a metaforáló emberi agyban ^[7] együtt születik, s a bennünk túltermelődő endokannabinoidok keltette bódulatban egybemosódik a táplálékszerzés és fajfenntartás ösztönein messze túlmutató vérszomj és vérbosszú aberrált démoni kényszerképzetével. Első antropomorf isteneink nem csupán ember formájúak, hanem a mitologizáló kollektív emlékezés által emberfelettivé nőtt, de eredetileg valóságos emberősök, az ellenséget totálisan megsemmisítő, testestül-lelkestül magukévá tevő győzedelmes kannibálok voltak. A hérosz, aki bír a rettegett ellenséggel, akinek már a szelleme is győzelmet hoz, mintául szolgál a közösség számára, amely maga fölé emeli, hogy még nagyobbnak láthassa, és még többet kaphasson tőle, mert így van szüksége rá. És ezért képes is, hajlandó is egyre többet áldozni neki. Csak idő kérdése, hogy majdan a fáraói, királyi, császári, pápai hatalomra szert tett domináns hímek mikor fognak már életükben isteni rangot és előjogokat kikövetelni, beleélve magukat abba a bódulatkeltő mitológiába, amelybe beleszülettek, és hatalmukat kihasználva a maguk javára minden lehetséges és lehetetlen eszközzel tovább formálva azt.

A monoteizmus paradoxonja

Rátai polifonikus világképe szerint valódi monoteizmus nem létezik, semmiből nem következik. Az csupán belemagyarázás a Szentírás szövegébe, a hatalomkoncentráció elszabadult szörnyszülöttje ^[8] , amely lényegileg azonosítható a kizárólagosság, a kirekesztés morálisan abszurd fogalmával. Legszélsőségesebb megnyilvánulása a katolicizmus , amely végsőkig kiszolgáltatott híveiben a megszentelő kegyelem elvesztése, az örök halál, a kárhozat ^[9] rémével keltett poszttraumatikus stressz szindróma pszichózisára épített | endokannabinoid drogfüggőség totális elmélyítése révén tartja fenn maffia jellegű piramishálózatát és befolyását. Rátai a Homo sapiens humanus és a Homo sapiens spirituális nevében bátorságra biztat: Valódi humanistát nem hagyhat érintetlenül az a felismerés, hogy a saját népét a pozitív diszkrimináció , a megkülönböztetett isteni bánásmód ígéretével fanatizáló Mózes irgalmatlan hadiparancsai ^[10] előtt a földkerekségen nem létezett vallásháború ^[11] , s hasonlóképpen, valódi humanistát nem hagyhat érintetlenül az a felismerés, hogy az elkötelezetten monoteista Darwin piramiselvű szelekciós teóriája előtt a földkerekségen nem létezett fajüldözés. Rátai levezetésében ha egy világkép – akár vallásos, akár tudományos – piramiselvű, akkor az a világkép következésszerűen hierarchikus, tehát | antidemokratikus . Ha egy világkép antidemokratikus, akkor az a világkép következésszerűen kirekesztő, tehát antihumánus. Embertelen. A monoteizmussal az a legnagyobb baja, hogy meggyőződése szerint azt nem lehet túlhaladni, csak megtagadni. Nincs meg benne a valódi fejlődés lehetősége. Hosszú távon sem tesz | kompetenssé , ellenkezőleg: saját dolgainkban eredendően és véglegesen inkompetenciára, illetéktelenségre kárhoztat. Rátai hitvallásában monoteizmus és változás, monoteizmus és fejlődés, monoteizmus és demokrácia kibékíthetetlen ellentmondásai egymásnak. Csupán a monoteizmus látszata képes valamelyest megférni a demokrácia látszatával. Rátai, önmagát a | totalitás örökkévaló óceánjának páracseppjeként meghatározó, a Homo sapiens sapiens tartalmatlan fogalmával szembeállított Homo sapiens humanus szellemiségének elkötelezett szabadgondolkodóként, a totális együvé tartozás nevében elutasít minden olyan tanítást, amely az individuumnak bármikor, bármiért bármiféle kivételezett, előrehozott külön elbánást: nirvánát , paradicsomot ^[12] , mennyországot , felhő csücskén elkülönített VIP státuszt ígér. „Nem hihetek abban, hogy a csorbult Egész kiegészülhet, kielégülhet kevesek által, és pokolba a többiekkel. Én nem lehetek kiválasztott. Én nem lehetek fontosabb senkinél, és senki nem lehet fontosabb, mint én” ^[13] – vallja műveiben.

A tudomány paradoxonja

„Mindannyian a tekintélyelvű skolasztika talárjából hámozódtunk elő” – írja Rátai Az almafa törvénye Bevezetőjében ^[14] , Dosztojevszkij közismert | Gogol-értékelésére utalva –, „amely talár a katolikus dogmatika konfekcióüzemében készült, kánoni zsinórmértékkel, központilag kirendelt munkafelügyelők közvetlen irányítása alatt. (…) A viszonyítási alap mindig a kánon, a dogmatika, a világot pozitívra és negatívra, feketére és fehérre, jóra és rosszra, igenre és nemre redukáló monoteisztikus céloksági mentalitás, miközben a világ hálózatok hálózataiként felfogható sokdimenziós összefüggésrendszerben működik.” Rátai következtetése: Az abszurdum, hogy szeresd felebarátodat, de csakis a kiválasztottaké a kegyelem, és hadd hulljon a férgese. Az abszurdum, hogy erősebb kutya fajfenntart, egyébként pedig te csak légy jó mindhalálig. A skizofrén monoteizmus mentális örökségében fogant, felszenteletlen szelekcióelmélet és az álszent teológia érdekházasságából született újkori fajhibrid demokráciák morális hátországa feneketlen ingovány. A probléma súlyának és mélységének érzékeltetésére Rátai Nietzsche szállóigévé laposított mondását (Isten halott) kiegészíti a filozófus egy másik, kevéssé ismert kitételével: „a tudomány talajáról a tudomány problémáját felismerni nem lehet" ^[15] . A következtetés: Kikezdhetetlen morális axiómákból levezetett statikai alapvetések nélkül építhetünk bármi nagyot és merészet, egészen biztos, hogy a dágvány előbb-utóbb magába húzza, és minden a feje tetejére fordul. „Állati múltunkban száz- és százmillió éveken át az evolúció egyengette a jövőnket anélkül, hogy tudtunk volna róla, aztán alighogy tudomást szereztünk a puszta létezéséről, máris szembesülnünk kell a ténnyel: mi, emberek kikerültünk a gyámsága alól. (…) Ha igaza van Darwinnak abban, hogy az isteni szándékot az evolúció törvényei képviselik az élővilág sorsának alakulásában, akkor számunkra a kultúra és civilizáció által felülmúlt természetes kiválasztás hatálytalanításával Isten valóban halott.” ^[16] Mohás Lívia író, pszichológus előszavából ^[17] : „Rátai János (…) voltaképpen végig a világ teljesebb megismeréséért szól, szemben az egyedül a rációra alapozó – s így leszűkítő – megismerő tevékenységekkel.”

Kultúra vs civilizáció

Rátai markáns különbségeket fogalmaz meg kultúra és civilizáció között. A különbség lényegének érzékeltetésére: „Beszélhetünk és beszélnünk is kell civilizációs ártalmakról, globálisan, de nem beszélünk, mert nem beszélhetünk kulturális ártalmakról. Legfeljebb partikulárisan”. ^[18] Civilizációs ártalomnak tekinti azt is, hogy míg bizonyos térségekben (Afrika, Latin-Amerika, Távol-Kelet) tragikus méretű a túlszaporodás, más (európai, észak-amerikai) típusú kultúrákban, állítólagos ellensúlyként, aggasztóan apad a népesség. Ahogy Rátai fogalmaz: Büntetlenül nem lehet keveset akarni, és az élet élni akar. Akkor is, ha az ember már domesztikálta önmagát. Ha valamely kultúrában tartósan és tendenciózusan csappan a gyermekáldás bősége, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a létfontosságú feltételek közül valamiben az a kultúra, akár öntudatlanul is, súlyos hiányokat szenved. ( | Analógiaként l. Liebig hordója.) ^[19] A | kollektív tudattalannak is van árnyoldala – vallja Rátai –, melynek bűneit, az almafa törvénye ellen elkövetett bűneit is, a természet társadalmi | anomáliák formájában torolja meg, kollektíve, kiszámíthatatlanul. Az a kultúra, amely nem képes, vagy bármi okból nem akarja felismerni a hiánybetegségeinek hátterében húzó rejtett összefüggések rendszerét, pusztulásra ítéli önmagát. De az is igaz – ismeri el Rátai –, hogy az almafának nincs szabad akarata, nincs személyisége , nincsenek személyhez fűződő jogai társadalmi szerepének betöltéséhez. Ha tehát feltesszük a kérdést: mi, emberek, hogyan váltjuk valóra az almafa törvényének nekünk címzett végrehajtási utasítását, akkor Rátai szellemében a lehetséges válasz: kultúráktól és civilizációktól függően. Tehát ellentmondásosan. A globális kép szinte átláthatatlan, de annyi legalább mégis általános érvénnyel elmondható, hogy az élet alaptörvényének végrehajtási utasítása emberi társadalmakban minden körülmények között a többgenerációs fészekalj speciálisan szocializálódott emberének feladatait megosztó, javait elosztó, moralitásában egyre inkább belátó, szolidaritásfüggő kultúrája szerint érvényesül. Frusztrált, kényszeresen érdekérvényesítő egonktól hajtva egymás ellen és önmagunkkal is örökösen viaskodva bár, de az állati múltunk torzult örökségeként bennünk élő „sátánt” kriminalisztikai értelemben is mind jobban megismerve, megértve és megszelídítve.

Homo sapiens spiritualis

„Talán ha komolyabban foglalkoznánk a parapszichológia kérdéseivel, több esélyünk lenne fölfejteni valamit abból a titokból, hogy a több százezer éve alakuló emberi kultúrában miként vette át az uralmat a neocortex a limbikus rendszer felett, miként sikerült a legbensőbb énünktől elidegenítő civilizációt úgy csűrni-csavarni, hogy jószerivel már csak fanatizáló ideológiákkal, kábítószerekkel, alkohollal és más hallucinogén anyagokkal vagyunk képesek átcsörtetni torz képekért a neocortex és a limbikus rendszer közötti ingerküszöbökön, és igazán csak keveseknek adassék meg a mélyebb énünkkel, a benső képességeinkkel való találkozás angyalian tiszta heurékaélménye. Vélekedhetünk erről az élményről bármiképpen, (…) de tényként kell elfogadnunk, akár látunk belőle valamit, akár nem, akár tudunk vele kezdeni valamit, akár nem: kognitív fajunk dolgainak alakulását mindenekelőtt a bennünk élő Homo sapiens spirituális képességei határozták meg. Ha egy kultúrában a tudományosság, művészet, gazdaság és politika – civilizációs nyomásra leválva a spiritualitásról – nem tud a spirituális szubsztanciával mint realitással kalkulálni, akkor az a kultúra hosszú távon egész bizonyosan morális deficitet termel.” ^[20] Dr. Veér Andrásnak , az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet főigazgató főorvosának Lektori véleménye ^[21] szerint „Külön erőssége a könyvnek ^[22] Freud és Jung munkásságával foglalkozó fejezetei. A szerző kiválóan oldja meg a feladatot, munkásságukkal nem a spiritizmust, parapszichológiát akarja bizonyítani, de joggal és éles szemmel fedezi fel munkásságuk azon elemeit, melyek a könyv témájához adalékokkal szolgálhatnak.”

Homo sapiens humanus

Az élővilág feltérképezésének modern kori tudományos alapjait Carl von Linné svéd természettudós fektette le a 18. század derekán, megalkotva a szükséges kiegészítésekkel máig érvényes és szigorú kötöttségekkel használatos rendszertani kategóriák hierarchiáját s a kettős nevezéktant, amely a felmenők családfáján való elhelyezés mellett latin névadást ír elő az egyes fajok elkülönítésére. Az alfajok nevének értelemszerűen háromtagúnak kell lennie: Homo (nem) + sapiens (faj) + sapiens (alfaj). Rátai azonban felhívja a figyelmet, hogy a fajok, alfajok névvel való elkülönítését ennél komolyabban kell venni, különösen a mi esetünkben, mert a harmadik nevünk tulajdonképpen vallomás. Itt derül ki, hogy legmélyebb hitünk és tudományos meggyőződésünk szerint minek is tartjuk magunkat valójában, mi különböztet meg bennünket a Homo nem egyébként anatómiailag már szintén modern, ám csupán egyszeresen sapiens rokonnépeitől, mondjuk a neandervölgyiektől. A rendszer- és nevezéktan tudományának jelenlegi tanúsága szerint mindössze az, hogy mi nem egyszerűen csak okosak, hanem nagyon okosak vagyunk. Filogenetikus családfánk jobbára morfológiai, anatómiai, fiziológiai összehasonlítások és genetikai elemzések mindent és mindenkit egy okra, egy ősre visszavezető hipotézise szerint az emberré válás során a lombországban élő hominidák egy csoportja valamikor valamiért leereszkedett a fákról, s egy hosszabb-rövidebb ideig tartó, sok mindenben nyomot hagyó vízparti kitérő után, már mint emberelőd, egyenes derékkal, két lábon kezdett járni. Ezzel létre hozta az emberi (Homo) nemet, aztán már elég okosan rájött, hogy felszabadult kezét szerszámok, eszközök készítésére, munkavégzésre használhatja (Homo habilis), a közösen végzett munka pedig a vele együtt járó fogalmi gondolkodás és nyelvhasználat kialakulásával kitaposta számunkra az állatvilágból való végleges kiemelkedés útját a Homo sapiens-szakaszon át. Ám ha mégis valamennyi meghatározó jellegünket egyetlen ragadványnévbe kellene sűrítenünk, akkor Rátai szellemében, igazi keresztszüleink: öntudatunk, önismeretünk, önbecsülésünk sugallatát követve, tagadhatatlan rossz hírünk ellenére, csakis a Homo sapiens humanus törzskönyvi megjelölést volna szabad magunkra nézve elfogadnunk. Egyelőre még ott tartunk, hogy a Homo sapiens humanusnak nincs konszenzussal elfogadott világképe, a Homo sapiens humanus megismerésében és megismertetésében a modern tudománynak irdatlan a restanciája és vele együtt a felelőssége.

Anyagba zárt páracseppjei a végtelen óceánnak

Rátai alapeszméje az anyagi lét minőségéről és céljáról: „Mi vagyunk a márvány, amelyben ott rejtőzünk, csak ki kell belőle faragnunk magunkat. Akkor is, ha fáj a kőnek, hogy vésik és faragják.” ^[23] Hitvallása szerint mindannyian istenek vagyunk, anyagba zárt individuális páracseppjeiként is részes alkotói a totalitás örökkévaló óceánjának. „Azért teremtünk, azért teremtettünk világot, arra születtünk mindannyian, hogy önmagunkkal szembesülve, megélt életünkkel ismereteket, tapasztalatokat gyűjthessünk önmagunkról. A lehető legtöbbet, közös projektünk közös hasznosítására." ^[24] "Mindannyian, akik valaha is léteztünk, létezünk és létezni fogunk itt, az innenső parton, egy fakultatívnak látszó, de valójában nagyon is kötelező tanulmányi kiránduláson veszünk részt. Bóklászunk, bámészkodunk, csatázunk, csatangolunk, találkozunk, ismerkedünk, elválunk, ki-ki a maga módján, a maga képességei, lehetőségei, sorsa szerint. Van, aki lemarad, van, aki türelmetlenül előrelohol, nincs különösebb jelentősége. Jelentősége annak van, hogy legbelül mivé válunk a számunkra megadatott téren, a számunkra megadatott idő alatt. Jelentősége annak van, hogy végül is mit viszünk magunkkal odaát. A találkozó ott van, a folyó túlsó oldalán. Ott megvárjuk egymást. Onnan már csak együtt indulhatunk tovább, hívők és hitetlenek, érzők és érzéketlenek, balgák és bölcsek, tudósok és tudatlanok, valamennyien, hiánytalanul.” ^[25]

Források

1. Amnézia, Rátai 2007 – Tizedik mandala, 294. o.
2. Rátai 1988
3. Richard Leakey: Az emberiség eredete, Kulturtrade Kiadó 1995, 54. o. [[[Speciális:Könyvforrások/9639069108| ISBN 963 9069 10 8 ]]] / ISSN 1218 4500; Rátai 2007, 434-436. o.
4. Lásd Szecskő Tamás: Tömegkommunikáció és társadalom 2009. április, 3. szám, 8. o. Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet 2009. ISSN 2060-0607 / [[[Speciális:Könyvforrások/9789638828712| ISBN 978-963-88287-1-2 ]]] „Értelmezésünkben tehát a kommunikáció eleve humán fogalom: társadalmi kontextuson kívül nem képzelhető el. Az emberré válás folyamatában, amikor az ember „kidolgozta magát a természetből”, két hidat épített maga és a környezete közé: a munkaeszközökét és a szavakét. Az „én” és a „nem-én”, a személyiség és a külvilág, a szubjektum és az objektum kettéhasadásának folyamatában az embert a környezetéhez fűző kapcsolat viszonnyá változott, amelyet tevékenységének objektiválódott elemei közvetítenek: egyrészt munkaeszközök, másrészt pedig a kommunikáció elemei – szavak, gesztusok.”
5. Jane Goodall: „Kezdetben naiv elképzeléseim voltak a csimpánzok jóságáról (…) A hosszú ideig tartó kutatás alatt meg kellett ismerkednem a csimpánzok sötét oldalával. Meg kellett érni, hogy Passio és Pán csecsemőket ettek. Aztán meg kellett érni a csimpánzok közötti háború sötét és zord éveit. Nagy szomorúságomra mindez azt jelentette, hogy a csimpánzok sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint ahogy azt kezdetben gondoltam.” National Geographic Televízió: Jane Goodall élete és legendája. Producer-rendező: Emily Goldberg; Rátai 2007, 176-180. o.
6. Csányi Vilmos: Etológia – Az ember szociális viselkedésének fajspecifikus jellegzetességei – Agresszió. Digitális Tankönyvtár, Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. [1]
7. Bencze Lóránt: A metaforáló agy és elme, Valóság, 1985/6, Rátai 1988
8. Korán 47. szúra 4-6 Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat. Mikor aztán nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket; és utána vagy [gyakoroljatok] nagylelkűséget, vagy [kérjetek] értük váltságdíjat – amíg a háborúság véget nem ér. Így [van ez]. Ha Allah úgy akarta volna, bosszút állt volna rajtuk, de azért [tesz így], hogy egyeseket közületek másokkal tegyen próbára. Akik Allah útján öletnek meg, azoknak ő nem hagyja, hogy tetteik célt ne érjenek. Az igazi útra fogja vezérelni őket és állapotukat megjobbítja, és bebocsátja őket a Paradicsomba, amelyet az ő tudomásukra hozott
9. Dr. Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat,1983, 104., 160., 184., 200., 683., 692-699. o. [[[Speciális:Könyvforrások/9633602033| ISBN 963 360 203 3 ]]]
10. Móz.31.1-31, 5Móz.7.1-10, 5Móz.20.1-20
11.  „Manapság már elfogadott gondolat, hogy a zsidóság volt az első nép, mely önazonosságát a másik vallás kizárásával, azaz a többi vallás ellenében, alakította ki és tapasztalta meg. Ezt a gyakorlatot folytatja minden monoteizmus, így természetesen a kereszténység is.” Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása, második kiadás. Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 2000., 29. o. [[[Speciális:Könyvforrások/9639171565| ISBN 963 9171 56 5 ]]]
12. Korán 2:25; 13:22-24; 37:19-55; 39:73; 43:69-74; 47:4-6; 47:15; 52:13-27; 56:10-24; 76:10-22
13. Rátai 2007, 95. o., 2018, 235. o.
14. Rátai 2018, 13. o.
15. Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, Európa Könyvkiadó, 1986, 8. o. [[[Speciális:Könyvforrások/9630739038| ISBN 963 07 3903 8 ]]] / HU ISSN 0231-2433
16. Rátai 2018, 9. o.
17. Rátai 2018, 9. o.
18. Rátai 2018, 79. o.
19. Rátai 2018, 64-65. o.
20. Rátai 2018, 120-121. o.
21. Dr. Veér András: Lektori vélemény Rátai János: Spiritizmus – parapszichológia c. könyvéről (Kézirat)
22. Rátai 1988
23. Rátai 2018, 78. o.
24. Rátai 2018, 187. o.
25. Rátai 2018, 297. o.